“Már újszülött kortól a gyerek tapasztalatokat szerez. Minél több cselekvésre van alkalma, annál jobban tudja megítélni saját cselekedeteinek következményeit, annál jobban tud tervezni, tudja megérteni, hogy mi az, amire képes, és ellenőrizni, hogy az, amit ő tervezett, sikerült-e.”
— Pikler Emmi, 1975.
Több mint harminc évvel ezelőtt történt, de még ma is megdobogtatja a szívem. Váratlan és véletlen volt ez a találkozás – mondhatni sorsdöntő – mely során olyan kincsekre leltem, amik az óta is a lelkemben ragyognak. Erőteljesen meghatározta a gyermekneveléssel kapcsolatos szemléletemet, mégis a rám való hatása és mélysége talán abban mutatkozik meg leginkább, hogy elsőszülött leányomat „saját” Lóczys gyermekem után neveztem el: Így lett Eszter az én Eszterem. (Remélem Ő nem bánja)
Nagyon fiatal voltam, éppen érettségi után, de ez nem sokat számított, ha arról volt szó, állami gondozott gyermekekkel foglalkozhatok. Nulla tapasztalattal és tudással kerültem a Pikler Intézetbe, és életre szóló tudással jöttem el onnan. Az ott eltöltött idő alatt valódi csodák sorozatát éltem meg. Ezek a csodák azonban nem jöttek maguktól. Hosszú folyamat és tanulás előzte meg. Közel fél éves „fürdőszobázás” után (először kizárólag a gondozónők keze alá dolgozhattunk és semmilyen kapcsolatot nem létesíthettünk a gyermekekkel) jött el a várva várt pillanat. Elindult a csecsemő gondozói betanításom. Ekkorra már azokon a bizonyos kemény vizsgákon is megfeleltem – elméletben. Ó, mennyit tanultunk éjszakákon keresztül! Tardos Anna, Falk Judit, Majoros Mária, Kálló Éva, Csatári Irén, és még sorolhatnám a neveket… Bizony, bármennyire kevés gondozó volt, Ők csak olyan lányokat engedtek oda, akik valóban „megfeleltek” a próbán.
A gyakorlatban már az elején majdnem elbuktam, mert egy olyan egyszerű mozdulatot, mint a gyermek felvétele a kiságyból, nem tudtam úgy megcsinálni, ahogyan kellett volna. Persze mindenki fel tud venni egy babát, na, de ÚGY, azokkal a mozdulat-sorozatokkal, és PONT ÚGY biztosan nem. Szerencsére túljutva az első zökkenőn, lépésről lépésre megtanultam mindent: etetést, pelenkázást, fürdetést, stb. és gondozó lettem egy olyan csipet csoportban, ahová pár hetes-hónapos babák kerültek az intézetbe, ilyen-olyan okok miatt – ezekről a háttér információkról mi semmit sem tudtunk és ez így volt jó.
Elképesztő tapasztalat volt számomra, hogy egy ilyen icinke-picinke kis gyermek is mennyi mindent tud önállóan, HA az meg van engedve számára… Gondolnátok, hogy pár hónaposan már nyújtja a kezecskéit öltözés vagy fürdés közben? Hogy maximálisan együttműködik? Hogy tud választani a neki felajánlott ruhácskákból, vajon melyiket szeretné felvenni ma? A kéket vagy a zöldet? Hogy fantasztikus stratégiákat tud kigondolni a vágyott és kiszemelt játék eléréséhez, megszerzéséhez? Hogy semmi szükség ültetni, sétáltatni, amikor még nem tud, mert magától megtanulja a saját tempójában – nem is akárhogyan!
“Lényeges, hogy minél többre egyedül jöjjön rá a gyerek. Ha mindenben segítjük a feladatok megoldása során, akkor éppen azt vesszük el tőle, ami értelmi fejlődése szempontjából a legfontosabb lett volna. Egészen másfajta tudásra tesz szert az a gyerek, aki önálló kísérletek révén jut el valamihez, mint az, aki készen kapja a megoldást.”
— Pikler Emmi, 1976.
Mi a titok? Pikler Emmi felismerte, hogy a gyermek egészséges fejlődését kedvezően befolyásolja, ha a felnőtt beavatkozása nélkül, szabadon gyakorolhatja mozgás- és játéktevékenységét, illetve fejlődésében a saját ritmusát követheti. Figyelemre méltó, komplex nevelési szemlélete a ma Édesanyái számára is tud utat mutatni a gyermeknevelés dzsungelében.
Vörös Ildikó
