Anyaság régen és ma projekt

2. alkalom

Gyermekgondozás és nevelés régen és ma

Az „Anyaság régen és ma” mentélhigiénés projekt második alkalmán, 2022. árpilis 7-én, arról beszélgettünk az Anyakörben, hogy milyen nevelési irányelvek voltak és vannak ma (szoptatás, hozzátáplálás, altatás, együttlét, fegyelmezés, nevelés stb. terén), illetve, hogy kik vettek részt anyáink idejében a gyermeknevelésben és ez hogyan változott napjainkra.

A találkozó első felében együtt szedtük össze, hogy mik is a legnagyobb különbségek a mai és egy generációval korábbi gyermeknevelés és gondozást megfigyelve.

A résztvevő anyák szerint régen a fő elv az „engedelmességre nevelés” volt. Ez volt az ország, a rendszer, a társadalom, így a családok fő feladata is. És ez jelent meg már a gyermeknevelés szintjén is. Nem igazán esett arról szó, hogy a gyermekeknek miért fontos a testkontaktus, mi minden miatt sírhat egy újszülött, miért fontos a baba megnyugtatása vagy az, hogy érezze édesanyja közelségét.

A családi minták és a védőnői tanácsok voltak az elsődelges források,

majd 1-2 könyv jelent meg összesen. Ezek mind azt hangsúlyozták, hogy a gyermeket 3 óránként kell szoptatni, mielőbb el kell kezdeni hozzátáplálni és tehéntejjel etetni, külön kell altatni, ha sír, nem baj, majd megtanul egyedül elaludni és így lesz önálló. És mivel semmilyen más információt nem kaptak az anyák, ezért szinte kivétel nélkül a korai szeparáció és elválasztás volt jellemző. Sok új anyuka hallja még mindig édesanyjától, hogy „nem volt több tejem” és hogy „nem tudtalak szoptatni”. Mindezen történetekből kiderül az is, hogy sajnos semmilyen információjuk nem volt az anyáknak a tejtermelődés valódi folyamatáról és arról, hogy a gyakoribb szoptatás több tejed eredményez. Büszkén mesélik, hogy milyen ügyesen aludtunk el kisbabaként és kisgyermekként egyedül. Pár napig sírtunk, aztán jól „megtanultuk”. Fogalmuk sem volt arról, hogy a kisbabának nem előnyére válik a magára hagyás és valami jót tanul általa, hanem egy idő után nagy magányában és félelmében a kisbaba feladja édesanyja keresését, ezért nem sír tovább. És ezáltal a kötődési minta is átíródik. „Ne sírj”, „ne légy olyan anyámasszony katonája”, „ne kérdezz, csak csináld, amit mondanak” és még sorolhatnánk a hasonló általános mondatokat. Amik mind hozzájárultak ahhoz, hogy általánossá váljon felnőttkorra, hogy az emberek gyakran nem tudnak jól kapcsolódni, nem képesek érzelmeiket kimutatni és ahelyett, hogy megdolgoznák a múltban ért traumáikat, bizonygatják, hogy nem is volt az olyan rossz, mert az tette őket keménnyé. Előjött az is, hogy

régen a gyermekgondozás és nevelés területén nagyjából egy mód volt és mindenki úgy csinálta, követte a látott mintát.

Nagyszüleink idejében annyi gyermek született és annyi generáció vagy rokon élt együtt vagy egymáshoz nagyon közel, hogy a nagytestvérek mire az anyává váláshoz jutottak, a testvéreken, unokatestvéreken „gyakorolva” (mert segíteni kellett) megtanultak a kisbabákról gondoskodni, az idősebb nőktők pedig a szülésről hallottak sokat – akár jelen is voltak egy-két alkalommal. Így nem volt kérdés, hogy hogyan csinálják és az sem, hogy a nagyszülő támogatja őket – mert egy követendő példa volt. Mindez anyáink idején kezdett változni. Nem volt annyi testvér, nem mindenhol laktak együtt a generációk, de még mindig követték a régi családi mintákat.
Néhányan azért azt is kiemeleték, hogy amikor fiatalabb testvéreik születtek, akkor elindult némi változás – volt, aki anyukájának a szülésre beérve felajánlották, hogy apuka is bemehet, de egyáltalán nem voltak rá felkészülve és nem is éltek a lehetőséggel. 1-2 anyukáról tudnak, aki már anyáink idejében igény szerint szoptatott, de nem azért mert valahol olvasta, hogy az segíti a kötődést, hanem mert ösztönösen így érezte jónak. Az ilyen történetek azért kivételesnek számítottak. Egy anyuka felvetette, a többiek pedig egyeztek vele, hogy napjainkban olyan, mintha egy átalakuló társadalomban, egy átmeneti időszakban lennénk:

rengeteg különböző könyv, módszer jelent meg mióta édesanyáink szültek.

A poroszos nevelés és az igény szerinti gondoskodás között nagyon széles a paletta. Mindegyik mellett állnak érvek és ellenérv is akad, ha nagyon keresünk. Mindebben az új anyák keresik a helyüket, az útjukat a sok lehetőség között, de gyarkan elbizonytalanodnak, még nem tanultak meg (újra) bízni magukban és az ösztöneikben. Próbálgatnak különböző irányok, elvek alapján gyermeket nevelni, de sok az elbizonytalanító faktor. A sokféle egymásnak ellentmondó tanács „dől” az Internetről is, ahol különösen nehéz eldönteni, hogy melyik forrás hiteles. Az sem segít, hogy mindig van, aki mást gondol, másképp látja vagy tenné és ezt gyakran az anya tudtára adja – nem feltétlenül a legempatikusabb formában. Szinte nincs, aki feltétel nélkül elfogadná és segítené az anyát abban, amiben hisz, amit úgy érez, hogy a kisbabájának a legjobb lenne.

Legtöbb esetben az új nagymamák sem tudnak eligazodni ebben a „forradalmi” megújulásban és iránykeresésben

és ők sem képesek elfogadni a lányuk döntését, ha az nem egyezik az övékével. Nem értik, hogy mire fel ez a nagy változtatni akarás, hiszen régen is felnőttek a kisbabák, pedig senki sem keresgélt új utat, csak követte a mintákat. Sok esetben sértődés, nézeteltérés, viták alakulhatnak ki, az anya és lánya közötti kapcsolat pedig romlik, a generációk eltávolodnak. „Úgysem érti meg, inkább hagyjuk.” – sokaknak ismerős ez a konklúzió. Felmerül a kérdés:

hogyan döntse el így könnyen egy anya, hogy mi is a legjobb a gyermekének?

Nehéz így az ösztöneire hagyatkozni. Erre jött egy újabb érdekes gondolat, mely szerint a gyermeknevelésben sok esetben „kettős cél” figyelhető meg: a gyermek legyen felnőttkorára sikeres, ugyanakkor egészséges személyiség. Felmerül az is, hogy kinek mi a siker? És mi szükséges hozzá? Önnállóság, maximalizmus, törtetés? Mindezek mellett hogyan fejlődhet a személyiség egészségesen? Van helye az érzelmeknek és annak, hogy a gyermek ameddig csak lehet maradhasson gyermek vagy már az óvodában az a fontos, hogy jobb legyen a társainál és mielőbb eljárjon mindenféle különórára, hogy kitűnjün és az átlagnál jobban teljesítsen?
A másik fontos változás, amit kiemeltek a jelenlevők, hogy mivel

egyre több család él távol a nagyszülőktől, így növekszik azon anyák száma, akik egyedül kell, hogy megbírkózzanak a feladatokkal.

Az egyetlen, aki segíteni tud nekik – ha éppen nem dolgozik – az az apa. Így sok helyen kvázi kényszerből vesznek ki nagyobb részt az apák a gyermeknevelésből. Ennek következtében mélyülhet az apa és a gyermek kapcsolata, ugyanakkor a kisebb településeken, „hagyományosabban” gondolkodó közösségekben gyakran megszólják az apákat, ha anyai vagy női feladatokat végeznek el, ami nem könnyíti a helyzetüket.
További nagy változás, hogy egyre több anya nem csak a család megélhetése miatt dologzik, hanem kifejezetten fontos számára a karrier. Aminek az építése csak a gyermekkel közös idő rovására valósulhat meg. A maximalizmus ugyanakkor a gyermeknevelésben is jelentkezik, sok könyvet elolvasnak, így eljut hozzájuk a sok babával való együttlétet szorgalmazó információ is, ami egy belső ellentmondást generál és egy állandó „lavírozást” a karrier és a gyermek között.

Hogyan lehet megtalálni az arany középutat? Hogyan lehet nem túlesni a ló másik oldalára?

Izgalmas kérdések ezek, melyekrők még sokat lehetne beszélgetni.

A továbbiakban áttértünk a szituációs játékra.

Vázoltam az alapot: 25 év múlva gyermekünk belejenti, hogy első unokánkat várja. Nagyon köszöni, ha segíteni szeretnénk, de ők tudják mit és hogyan akarnak csinálni és nincs szükségük a tanácsunkra. Eldöntötték, hogy ők nem úgy nevelik majd a gyermeküket, ahogy anno mi tettük és ebből nem tágítanak. Több konkrétumot nem tettünk bele a helyzetbe, a résztvevőkre bízva, hogy alakítsák saját elképzeléseik szerint.
Egy anyuka egyből jelentkezett, hogy ő szívesen lesz az „új lázadó anya”. Látszólag tetszett neki a lehetőség és lelkesen vetette magát bele. Egy másik anyuka beállt az „új nagymama” szerepbe, de azért volt benne félsz, hogy mi is vár rá és hogyan is fogja majd lereagálni, ha a gyermeke nagyon mást akar. Egy telefonos jelenet alakult, melyben az új anya felhívta édesanyját, hogy elújságolja: kisbabát várnak.

Dialógus

(A: új anyuka, M: új nagymama)

A: „Szia Anya! Azért hívtalak, hogy elújságoljam: kisbabát várunk!” – lelkes hangon.
M: „Hú, micsoda hír! Nagyon gratulálunk!” – kedvesen, lelkesen. „És hányadik hétben vagytok?”
A: „Most töltöttük a 12. hetet. Nagyon jól vagyunk és már mindent elterveztünk.” – határozottan.
M: „Hú, már most?” – meglepődve. „Rendben, elfogadom. De van egy nagyon jó szülésfelkészítő program ott fent nálatok Budapesten, azt ajánlom, hogy oda mindenképp menjetek el….” – mondta volna tovább, de a lánya belé folytotta a szót.
A: „Nincs rá szükségünk. Az orvosunk szuper, és mindent tud. Császárral fogok szülni, a 37. héten, hogy azért az alakomat ne viselje annyira meg és mielőbb visszamehessek dolgozni..”
M: „Azért erről a császárról jó lenne még beszélni. Van egy..” – meghökkenve próbált volna beszélni, de a lánya ismét félbeszakította.
A: „Nincs miről beszélni, így lesz és kész. Már mindent elterveztünk. A szülés után 6 hetet leszek otthon, utána megyek is dolgozni. A baba természetesen külön szobában fog aludni és 3 óránként fogom szoptatni, legyen minél előbb önálló. Nem szeretném úgy csinálni, ahogy te csináltad, az annyira gáz volt..”
M: „Azt kell mondjam..” – igyekezett türlemesen reagálni, de megint félbeszakították.
A: „Ne mondj semmit!”
M: „Mégis azt kérem, hogy mielőtt kiveteted magadból a gyermeked, halgass meg valamit, ami más. Van sok fórum, ha azokat olvasod, ott nagyon sok jó tanács van..” – mondja még mindig nyugodt hangon, de azért egyere feszültebben, ám megint beleszól a lánya.
A: „Ne olvass anyu annyi fórumot! Ez lesz és kész. Az orvosom tényleg szuper és a PIC is nagyon jó, ott jól ellesz a baba, amíg én kipihenem magam a szülés után.”
M: „Szerintem ez nagyon nem jó út..” – próbálkozott az új nagymama egyre reménytelenebb módon.
A: „Ne is mondj semmit, most mennem kell, szia!” – lecsapta a telefont.

A szituáció végére hatalmas feszültség lett a résztvevőkben és a nézőkben egyaránt. Többen megjegyezték, hogy az új nagymamam szerepében levő anyukának elismerés járna, amiért ilyen higgadtan és kedvesen próbálta kezelni ezt a helyzetet, mert többen egyből kiakadtak volna és nem tudtak volna nyugodtak maradni a beszélgetésben. Ennek ellenére a szerepben levő anyuka egyáltalán nem érezte magát nyugodtnak, felkavarta a beszélgetés és letaglózva érezte magát. Azt monda nagyon reméli, hogy a való életben nem kerül ilyen helyzetbe, mert nagyon nem tudta hogyan reagáljon. Felmerült többekben, hogy erre nem is lehet felkészülni, hogy hogyan fogadjanak jól egy ilyen szélsőségesen ellentétes nézőpontot a gyermeküktől. Páran azt is megjegyezték, hogy ők ezt nem engednék, nem támogatnák. De felmerült az is, hogy akkor mit lehet egy ilyen helyzetben tenni?
Az új anyuka szerepben levő résztvevő elmondta, hogy ő sem érezte jól magát a helyzetben – ő egyre nagyobb dühöt érzett, amiért az anyja nem érti meg és meg akarja mondani neki, hogy hogyan csinálja, mikor neki már van egy elképzelése. Frusztráló volt, hogy az anyukája, még ha látszólag nyugodtan is, de egyből le akarja beszélni a döntéséről ahelyett, hogy mellé állna.
A visszajelzések alapján arra jutottunk, hogy akármilyen más szituáció és téma is lehetett volna az anya és a lánya között, hasonlóak az érzések: az anya úgy érzi nem hallgatja meg a lánya, pedig ő legjobb tudása szerint szeretné támogatni. Szeretne tanácsokat adni, hogy a lánya ne rontsa el, ne kerüljön olyan helyzetbe, amiben rossz lehet neki és amit később bánni fog. A gyerekben megjelenő érzés pedig az, hogy nem értik meg, nem támogatják, pedig ő végre eldöntötte, hogy hogyan szeretné csinálni. Azáltal pedig, hogy mindenki feszültté válik a beszéletésben, eltávolodnak egymástól és minden ilyen alkalom rontja a kapcsolatukat.
Mindez egy jelentős alapkérdést hozott magával.

Vajon mi a fontosabb: a gyermekünk mellé állás és elfogadni akármit is mond, gondol, cselekszik, vagy az, hogy mindenképp átadjuk neki azt, ami szerintünk a legjobb neki, még ha azt részéről elutasítás és ellenállás is követi és ennek következményeként a kapcsolatunk romlik?

Felmerül itt a bizalom kérdése is. Megadom-e a gyermekemnek azt a bizalmat, hogy elfogadom: képes önálló, átgondolt döntéseket hozni? Ezzel együtt el tudom-e fogadni, hogy ő felelős a saját döntéseiért és annak következményeiért? Az a dolgom, hogy megmondjam neki, hogy mit hogyan csináljon, vagy az a fontos, hogy akárhogy is csinálja elfogadjam és ha szüksége lesz rám, ott legyek neki? Még akkor is, ha más utat választ és abban vár támogatást?

Mikor úgy tűnt, hogy lassan mindenki elmondta, ami benne volt a helyzetgyakorlat kapcsán, az újabb verzió felállítása előtt egy anyuka érdekes dolgot hozott be. Azt kezde el mesélni, hogy szerinte mennyire fontos, hogy már gyerekként elkezdjük elfogadni azt, ha mások a gyermekeink igényei vagy nem az alapján teljesítenek, ahogy mi azt elvárnánk, szeretnénk. Példaképp elmondta, hogy az ő kislánya az iskolában egy idő után nem olyan eredményeket hozott, mint amit ő szeretett, elvárt volna. Ez először nagyon frusztrálta őket szülőként, mégis úgy döntöttek, hogy nem fogják az ilyen esetekben megszokott fenyegető, követelő szerepet felvenni. Helyette eldöntötték, hogy levetkezik hozott elvárásikat és nem fognak a gyermekünkre extra nyomást helyezni, megdorgálni és több tanulásra kényszeríteni. A tanítónénivel egyeztettek, hogy hogyan lehetne őt motiválni és elfogadták, hogy nem olyan ütemben halad, nem a matek a legfőbb erőssége. Mégis úgy érzik, hogy kislányuk magához képest szépen fejlődik és ebben támogatják és ez alapján dícsérik. Ennek köszönhetően még szorosabb lett a kapcsolatuk. Ez az anyuka azt mondta, ő hisz benne, hogy ha így járunk el minden egyes dologban, akkor mélyülhet a kapcsolatunk a gyermekünkkel és

így bízhatunk benne, hogy mire felnőtt lesz, meg fog bennünk bízni és ha kételyei lesznek, azokat elmondja, mert tudja, hogy támogatni fogjuk őt a számára legjobb döntés megtalálásában, de nem fogjuk rá erőltetni a mi elékpzelésünket,

még ha mi másképp is gondoljuk elsőre. De ehhez már kisgyermekként el kell kezdenünk így viszonyulni a gyermekünkhöz.
Felmerült, hogy játszuk el a korábbi jelenetet kicsit másképp. A kiindulópont legyen az, hogy az anya anno íly módon nevelte lányát.

Dialógus

(A: új anyuka, M: új nagymama)

A: „Szia anyu! Képzeld babát várok..” – félénken.
M: „Jajj, de örülök!” – megfogja a lánya kezét és láthatóan nagyon elérzékenyül.
A: „Ne örülj még, én úgy izgulok.. Félek, hogy mi lesz…”
M: „Jajj ne félj kislányom. Rengeteg lehetőség van és én tudom, hogy meg fogod találni a számodra legjobb utat.” – nagyon empatikusan. Közben végig fogja a lánya kezét és mosolyog rá.
A: „Gondolod?”
M: „Tudom. Mindig megoldottad jól a dolgokat és én bízom benned és tudom, hogy most is így lesz. És én itt vagyok és mindig támogatlak.”

Annyira szép volt ez a jelenet. Nem is kellett tovább részletezni, benne volt ebbe minden. Mindkét résztvevő elérzékenyült és megölelték egymást. A nézők közül is többeknek könnybe lábadt a szeme. Egyetértett mindenki abban, hogy ez nagyon megható volt. És reményt adott nekik, hogy ha már most dolgoznak a gyermekükkel levő kapcsolaton, a bizalom és az elfogadás erősítésén, akkor így is alakulhat a kapcsolatuk a jövőben.